A bécsi Pázmáneumban –
Kucsera Ferenc atya idejében

.

Ferenc atya a bécsi Pázmáneumban 4 évet töltött. 1911 – 1915-ig, pappá szenteléséig. Az életrajzában ez csupán egy adat. Egy időszak arról, amikor Bécsben a szemináriumot elvégezte, majd utána pappá szentelték.

.

Mégis meg kell állnunk egy pillanatra ennél a 4 évnél és néhány fontos dolgot elmondani róla. Az olvasó talán úgy gondolja, hogy hagyjuk a részleteket, és igazából egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt az épület, az akkori képzés, hiszen Ferenc atya életében a legfontosabb mozzanat az, mikor vállalta a halált másokért.
Azt az egy napot próbálják sokan, sokféleképp magyarázni, megfejteni, kibogozni, az eseményeket időrendbe állítani, a cselekedetekhez neveket rendelni, a szereplők motivációit találgatni, de számomra sokkal fontosabb megérteni és bemutatni azt, hogy hogyan és miként jutott el ahhoz az utolsó naphoz Ferenc atya. Ebben volt nagy segítségemre, hogy megismerhettem a Pázmáneumot.

.

Kucsera Ferenc pazamanitaként.

Mi is a Pázmáneum? Iskola? Szeminárium? Papnevelő? Kollégium?
A válasz: a bécsi Pázmáneum az a hely, ahol a növendék papok a mindennapjaikat élték, ahonnan bejártak a bécsi egyetemre tanulni, és ahol nem csak szellemileg, de lélekben is készültek a papi hivatásra, a papi életre. Az ottani életük volt maga az iskola.

A Pázmáneum nem csupán egy épület volt. Nem csak egy szeminárium. Ezt mind betöltötte, de ennél sokkal több volt, és ha mai szóval kellene kifejeznem, talán azt mondanám, sokkal inkább életforma, egy identitás volt. Az ott tanuló növendékek, kispapok voltak: a pazmaniták. Saját magukat pedig, diáknyelven viccesen pazz-oknak (ejtsd: pacc) hívták. Pazmanitának lenni többet jelentett mint egy “átlagos” kispapnak lenni. Vajon miért?

Mikor azt gondoltam, pár szóval írok az épületről, a szellemiségről akkor úgy éreztem, hogy egy végeláthatatlan, dimbes-dombos táj áll előttem, s valahonnan messze, az egyik domb mögül, az 1600-as évek elejéről felsejlik egy bíborosi süveg, Pázmány Péteré, aki az intézetet alapította. Ezen a történelem során sok-sok színes virággal borított dombságon kellett eligazodnom, megtalálnom azt a dombot, melyet keresek, az 1911-15-öst, hogy néhány szál virágot csokorba gyűjthessek onnét, hogy megmutassam, milyen volt Ferenc atya élete itt.
Néhány szál került a csokorba, …talán ez a nem is minden szál virágot összekötő csokor, a maga színes kuszaságában, különbözőségében is vissza tudja adni mindazt, amit Ferenc atya idejében a Pázmáneum jelentett, ami kifejezi, milyen lehetett pazmanitának lenni.
Aki már szedett és gyönyörködött vázába tett mezei virágcsokorban az tudja, hogy a rendezetlenül egymás mellé tett különböző virágok csodás összhangot képesek teremteni: hiszen a természet által Isten arcát tükrözik vissza nekünk: a maguk egyszerűségében, színes-csodás, különleges és megismételhetetlen szépségük által.

Ez hát az én elsődleges célom is, hogy egy olyan utazást tegyen az olvasó, egy olyan csokorban gyönyörködhessen, ahol megláthatja, megérezheti, annak a mindent átjáró hitnek az erejét, illatát, amit egy pazmanita Bécsben, a századelőn megélt.

.

A Pázmáneumot Pázmány Péter 1619-ben alapította azzal a céllal, hogy az esztergomi egyházmegye papi utánpótlását kimozdítsa a válságból, ami a 16. század végét jellemezte. A 150 éves török uralom teljesen lehetetlenné tette Magyarországon az elitképzést, így biztonságosabbnak gondolta a császárvárosban létrehozni az intézményt. A szeminárium biztos anyagi hátterét is ő biztosította, a vezetését pedig a jezsuitákra bízta. Neve Pázmány Péter után lett Pázmáneum.

Az első diákok 1624-ben érkeztek, Pünkösd napján, több, mint 400 évvel ezelőtt. Vagyis egy régi múlttal és hagyományokkal rendelkező szeminárium volt már akkor is, mikor Ferenc atya odakerült.

A régi Pázmáneum épülete.

Az idők során a régi épületet kinőtték, annak felújítása is magas költségekkel járt volna, így az építkezés mellett döntöttek. A Postgasse és Fleischmarkt épületeit eladták. Az építkezés mellett szólt az is, hogy az egyetem távolabbra került. 1899. nyarán Czigler Győző neves budapesti építész terve alapján kezdték meg az építkezést, majd 1900. október 1-jén nyitotta meg kapuit a Waisenhausgassen az új Pázmáneum.

Érdekesség az épület tervéről, a tervezőről:
A tervező Czigler Győző a budapesti Műegyetem ókori építési tanszékének tanára és a Magyar Mérnök és Építész Egyesület elnöke volt.  A Pázmáneum új, ma is álló és használt épületére talán tervezőjének, Czigler Győzőnek a szavai a legjellemzőbbek. Az építész levélben így írt Vaszary hercegprímásnak a munkálatokról: „Az épület minden részében szilárd anyagok és jó felszerelések alkalmazása vétettek számításba úgy, hogy első sorban a czélszerűség és tartóssági igények nyernek kielégítést.” Czigler minden művéről, így a bécsi házról is elmondható, hogy minden részében precíz, gondos munka eredménye, mely kitűnően illeszkedik a tervezett feladathoz; a mai értelemben is funkcionális mű. Czigler nemcsak tervezője volt az épületnek, hanem a megfelelő „alvállalkozók” felkutatásáról, működtetéséről és a számukra történő kifizetésekről is ő gondoskodott; felügyelte az építkezés egész menetét. Az új épület sértetlenül vészelte át a világháborúkat.

Ferenc atya harmadéves volt, mikor az utca nevét Boltzmangasséra változtatták. Az épület ma is ebben az utcában áll a 14. szám alatt.

Az 1900-ban felépült új Pázmáneum.

A bécsi Pázmáneumban mindenben – nem csupán az épület tervezésében, kivitelezésében – törekedtek a legigényesebbre, a legjobbra, a legapróbb részletekig. Vonatkozott ez az épületre is, de mindez jellemző volt a szemináriumi élet minden területére: lelki életre, az ünnepekre, az étkezésre, programokra.
A Pázmáneumban rangos elit-képzés valósult meg. A magyar főpapok, szerzetesrendi elöljárók a legkiválóbb növendékeiket küldték Bécsbe, hogy hasznos tagjává váljanak majd a magyar Egyháznak. A szándék nemes volt, s a pazmaniták legtöbbje sikeres és eredményes életpályát futott be: magas egyházi méltóságra jutottak, sokan tudósok lettek vagy a helyi közösség büszkeségei. Igyekeztek templomokat, iskolákat építeni, helyi kiadványokat szerkeszteni, közösségüket ahhoz az európai szinthez emelni, amit bécsi tartózkodásuk alatt tapasztaltak, megéltek. Azok a pazmaniták, akik nem kerültek magasabb egyházi méltóságra, saját egyházközségükben végeztek hasonló munkát. Ezt mi , szentendreiek is láthattuk, tapasztalhattuk Ferenc atya káplánsága idején.
A Pázmáneum egy igazi kis magyar-sziget volt az akkori bécsi világvárosban, a Monarchia területén.

Az alapítás és az új épület megnyitása közti történelmi viharokat sikeresen vészelte át az intézmény. Sok minden történt, ami említést érdemelne, pl. mikor 1761-ben Barkóczy Ferenc egri püspök kivette a jezsuita rend kezéből a vezetést és Nagyszombatra költöztette a papnevelést. Halála utána a Bécsbe való visszaköltözést maga Mária Terézia is támogatta. II. József döntése nyomán az épület a süketnémák intézete lett, a növendékeket a pozsonyi szemináriumba költöztették át. Később az 1848-49-es szabadságharc idején másfél évig nem volt tanítás a szemináriumban. Az épületet feldúlták, kifosztották, bútorait barikádoknak hurcolták el. Pár év múlva a magyar parlamentben követelték, hogy az intézetet helyezzék át Magyarországra, végül aztán Simor János hercegprímás válasza után a többség másként vélekedett és így épülhetett fel 1900-ban az az épület, mely ma is a Boltzmangassén áll.

Az új épület elrendezése, belső felépítésének leírása szerencsére fennmaradt és pontosan elképzelhető az olvasó számára, hogy milyen belső környezetet teremtett a szeminaristáknak. A részletes felsorolás helyett egy kis rajzzal mutatnám be az épület belső elosztását abból az időből, mikor Ferenc atya odakerült.

Az épület U-alakja egy udvart fogott közre; s hozzá egy kert is tartozott.

A 12-13 személyes múzeum az I. és II. éves hallgatók közös tanulótermét jelentette. Ők közös hálószobában laktak és közös tanteremben tanultak; a III. és IV. éveseknek viszont külön szobájuk, cellájuk volt, amit nappali és hálószobaként is használtak. Az épület teljes befogadóképessége 56 fő volt.

.

Egy nap a Pázmáneumban

Az intézetbe nem járt sok növendék, körülbelül 30-40 között mozgott a számuk I-IV. évfolyamon összesen.

A növendékek, vagy ahogy hívták őket, pazmaniták szigorú napirend szerint élték az életüket az intézeten kívül és belül is. A napirendet még a jezsuiták határozták meg, és ez csak kis mértékben változott az évek során.
Három fajta napirend volt a Pázmáneumban:
– tanulmányi napok
– ünnepnapok
– rekreációs napok

Illetve volt egy téli és nyári napirend is, melynek fordulója Szent György napján volt.
A napirend keretet biztosított a tanulás, imádkozás és pihenés számára.

.

.

A Pázmáneum napirendje többféle rekreációt, szabadidős tevékenységet is biztosított a növendékek számára. Ezekben az időszakokban használhatták a:
– pipázó- olvasó- zenetermet, ahol a társalgás nyele magyar vagy latin volt
– télen síelni vagy ródlizni (szánkózni) mehettek Seckauba.
– a séta: általában 6-7 fős csoportokban hetente kötelező volt és ebből kettő legalább 3 órás. A séta célja a megadott helyek között szabadon választható volt. (Ilyenkor Bécs különböző nevezetes helyeit keresték fel.) Közlekedhettek villamossal és földalattival is. Ezekre a sétákra egyforma öltözékben kellett menniük. A rektor külön engedélyt adhatott egy-egy kurzusnak, hogy a hosszú séta alkalmával egy jó hírű helyen egy-egy pohár sört megihassanak.

Seckau hegyei, és az apátság egy 1931-es képeslapon.

Minden évben részt vettek kirándulásokon is. A felszentelés előtt állók Mariazellbe mentek, kérve Szűz Mária oltalmát hivatásukra.

Mariazell 1909. és 1908-ban képeslapokon.

Néhány alkalommal megtekintették a Trefflingfall-i vízesést is, ha több napra mentek el.
A nyári szünet alkalmával pedig a helyi plébánián kellett jelentkezniük és a plébánostól Testimoniumot (tanúsítványt, igazolást) kaptak arról, hogy milyen magaviseletet tanúsítottak és hogyan végezték lelki teendőiket.

A Trefflingall vízesés és szurdok régi képeslapokon.

.

Pazmanitának lenni

.

Ferenc atya 1911 – 1915-ig volt a Pázmáneum lakója.

Ebben az időszakban az intézmény prefektusa Mössmer József látta el a vicerektori teendőket, aki egykor maga is pazmanita volt. Drexler Antal szintén pazmanita volt, s Mössmer József idején megbízott rektori feladatokat is ellátott és egyben a spirituális is ő volt. Mivel 1913-ban Vaszary Kolos lemond az esztergomi érsekségről, helyébe az egykori pazmanita, Csernoch János lépett. A háborús hangulat csak 1915-től kezdte éreztetni a hatását, abban az évben, mikor Ferenc atyát pappá szentelték.

Mössmer József szerint az intézetben a legfontosabb Pázmány jelmondata:
“Christe Jesu, pro Te!”
Ami annyit jelent: “Krisztus Jézus, ér(et)ted” illetve “Krisztus Jézus, érted teszem /történjen mindez”.

Érdekesség:
Pázmány bécsi szemináriumnak szánt utolsó adományára, (donatio in mortis causa) pénzes zacskójára 1636 október 28-án is ezt írta: Christe Jesu, pro Te. “

Akit ebbe az intézménybe felvettek, az a szeminárium szerint elhagyja a világot, hogy Krisztus iskolájába járjon. A szeminárium a megszentelődés helye. A megszentelődéshez pedig csend kell. Ennek a megszentelődésnek és a csendnek volt helye a szeminárium: a lelki felkészülés otthona.
A papi rend szentsége komoly lelki felkészülést igényel, így minden növendéknek törekednie kellett arra, hogy képességeit felhasználva imával, szorgalommal megszerezze az életszentség, a tudomány és erények olyan mélységét, mellyel Isten szolgálatára lehet paphi hivatása során.

Az intézetet különleges légkör hatotta át. A szemináriumban egyfajta zárt, magyar közösségben élhettek a növendékek a bécsi világváros forgatagában, ahol a városban találkoztak a modern élettel, a szórakozással, az erkölcsi hanyatlással, miközben az intézet falai között a megszentelődésre, a hivatás gyakorlására készültek.
A Pázmáneumot úgy jellemezték, hogy: az legyen nyüzsgő méhkas, ahol a kispapok új kaptárakat építenek és abba hordják az evangélium tiszta mézét.
A Pázmáneum egy igazi, erős magyar közösség volt ebben a nagyvárosban, ugyanakkor jellemezte egyfajta többnyelvűség is, hiszen a Monarchia több egyházmegyéjéből is kerültek ide növendékek.
A növendékek tudatosan élték meg és büszkék voltak pazmanita voltukra. Ez a szellem minden növendékben benne élt. Az újak hamar belenőttek ebbe, és mindannyian úgy érezték, hogy a Pázmáneum a világ első szemináriuma, és a pazmanita a legelső a magyar kispapok között. Ugyanakkor mindez szigorú egyházi szellemben, rendben zajlott, s nem “beképzelt, pökhendi, rátartiság” volt ez, sokkal inkább nemes identitás mely igényes tanulással, lelki felkészüléssel párosult.

Votivkirche 1915-ben. Így nézet ki Bécs, mikor Ferenc atyát pappá szentelték. A templom pár utcára van a Pázmáneumtól.

A pazmanitákat rendszeresen ellenőrizték elöljáróik, ők viszont büszkén vállalták a szeminárium fegyelmét. A Pázmáneum egy otthont nyújtó ház volt, ahol a tradíciók mellett modern látókört, mély lelkiséget, nagy lendületet és motivációt kaptak a szeminaristák.

A növendékek teljes ellátásban részesültek. Évente kaptak reverendát, kétévente cingulust, birétumot és cilindert. Cilinderből több is volt, mert a távozó növendékek az ifjabb társaikra hagyták azokat.
A négy év folyamán mindenki kapott egy télikabátot. A cipésznél 40 korona erejéig rendlehettek, amit akartak. A növendékekhez külön szabó járt. Elvárták, hogy a ruházatuk mindig tiszta legyen. Ezt az erre kijelölt helyiségben végezték: cipőtisztítás, ruhakefélés. Előírták a kéthetente való fürdést is.
Az év elején kaptak 50 ív írópapírt, tollat, tintát, tollszárat, ceruzát.

Egy valamikori pazmanita így emlékezett vissza egykori pázmáneumi éveire:
“… alapja a Pazmaneum nimbusza volt, amelyről minden pazznak az volt a meggyőződése, hogy a világ legelső szemináriuma és hogy a pazmanita a legelső magyar kispap. Ebben a beképzelésben azonban nem volt semmi gőg, nem kísérte mások lenézése. Olyan volt ez, amelynek szent igazsága élt bennünk, de róla nem beszéltünk. Ezzel a pazmanita öntudattal együtt élt lelkünkben a velejáró kötelességek átérzése és vállalása. Ennek megnyilvánulása volt az a szigorúan egyházias szellem, amely közöttünk uralkodott. Egész ott töltött időmből nem emlékszem egyetlen olyan kijelentésre sem, amely a szabadabb felfogást pendítette meg. Mi is kritizáltunk, sőt sokszor debacháltunk (tiltakoztunk- a szerk.) , de mindig a jobbat akartuk, több buzgóságot, időszerű pasztorációt kívántunk. Beleszuggeráltuk egymásba a szent vágyat, hogy ha hazakerülünk, megmutatjuk, hogyan kell dolgozni a lelkekért!“

Mit jelenthetett Ferenc atyának pazmanitának lenni?
Mindezt. Hiszen nem akárkit küldtek a bécsi elitképzőbe az elöljárók. Nem volt elég egy jeles bizonyítvány, hogy valaki a Pázmáneumba kerüljön. Sokkal több kellett hozzá. Az egész ember: a jelleme, a szellemisége, az elhivatottsága, a hite, az ígéretes tehetsége.. .ezek voltak azok, amik érdemessé tették őt arra, hogy elöljárói Bécsbe küldjék őt.

Mekkora kitüntetés lehetett ez számára?! A kis lévai faluból a pezsgő bécsi városba kerülni és a legrangosabb intézmény növendéke lenni, a legjobbak közé kerülni? Mekkora elismerés; milyen lendületet adhatott neki?! A Pázmáneum… ahonnan az elmúlt évtizedek alatt oly sok kiemelkedő, magas rangú egyházi vezető került ki, és akik közül többen is visszatértek az intézetbe rektornak… Vajon mit láthattak benne esztergomi tanárai? Sehol nincs nyoma, de érezzük, hogy tudták, ez a fiatal szárnyalni képes, ez a fiatal nem csak szorgalmas, hanem sokkal, de sokkal több van benne, többre hivatott.

Igazuk is volt, hiszen tudjuk, hogy szentelését követően pár év múlva visszatér Bécsbe, és ledoktorál. Az a lendület, az a pazmanita, akit négy év alatt felkészítettek mindenre, a háború küszöbén sem áll meg, hanem folytatja tanulmányát, önmagát műveli, rengeteget olvas és miközben káplánként végzi teendőit Szentendrén, tanul.
Nem hiú emberi becsvágy ez, hanem az a szellemiség, az a lendület, ami egy igazi pazmanitát jellemzett. Akkor is, mikor a kék reverenda és a cilinder, már nem nem volt rajta.

A pazmaniták kék színű reverendája és jól ismert cilindere. Ebben jártak a városban.

Ezt a kék reverendát festette át Ferenc atya – ahogy naplójában megírta – feketére, hogy “még egy kicsit a régiben lehessen”. Ez is jól mutatja azt a kötődést és szeretetet, amit pazmanitaként megélt, és amit magával vitt, magával hozott hozzánk, Szentendrére, mint felszentelt pap.

Egy régi, színes képeslap részlete, ami őrzi a pazmaniták kék reverendáját és cilinderét.

.

.

A lelki élet

A lelki élet formálásának legfőbb helyszíne a kápolna volt. A kápolna különös gonddal épült. Ez volt az a hely, ahol a leendő kispapok a legtöbb és legfontosabb idejüket töltötték, ahol magukba szívhatták a magyar egyház, Jézus Szíve, Szűz Mária iránti tiszteletet, elköteleződést, hogy majd egyszer ők is a nagy elődök nyomdokaiba léphessenek. Az oltárfestményt Lotz Károly tanítványa Angyalffy Erzsébet festette temperával.

A kápolnát 1900. december 16-án szentelte fel a bécsi apostoli nuncius, majd Drexler Antal spirituális mondott ünnepélyes szentmisét.

Középen Magyarok Nagyasszonya, a magyar szentekkel körbevéve. A felirat: Patrona Hungaraie, Ora pro nobis – Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk.

Érdekesség:
Az oltárkép egyes alakjaiban a Széchenyi család tagjai ismerhetők fel, így a Szűz Anya Széchenyi Miklós rektornak az édesanyját, és Szent Alajosban pedig magát a rektort festette meg a festő.

Ez a kápolna volt az a hely, ahol a legtöbbet tartózkodott Ferenc atya is. Ezt az oltárképet nézte, és bár távol volt a hazájától, itt igazán magyar közegben és légkörben töltötte imádságos napjait.
A kápolnába csak reverendában lehetett belépni. Ezért vezették be ide a fűtést is.
A napirendben látott ebéd és vacsora előtti szentírásolvasás, a szentségimádás helye is a kápolna volt, de itt lehetett lelki könyveket olvasni, vagy a házirendben előírt esti imát és elmélkedést is elvégezni lefekvés előtt.

A szemináriumban a csend, a hallgatás megtartása nagyon fontos volt. Kivételt képzett az ebéd és vacsora olvasmánya után megmaradt idő. A dohányzó- olvasó- és zeneteremben valamint séták alkalmával is lehetett beszélgetni csendesen, illetve a tanulás során kérdezhettek egymástól a növendékek.

A spirituális a reggeli elmélkedéshez való tudnivalókat már este elmondta latinul. A spirituális Ferenc atya pázmáneumi évei alatt Drexler Antal volt. Ő is felvidéki volt, Nyitrabányán született. 46 éves mikor Ferenc atya a Pázmáneumba kerül.

Ezekben a padokban imádkozott Ferenc atya is.

A ministrálást, éneklést a növendékek végezték a szentmiséken. Karácsonykor és Nagyhéten az egyetemi templomban misézett a spirituális amin a jezsuiták és a Sacre Coeur nővérek is részt vettek, és a pazmanita énekkar énekelt.
Évente két lelkigyakorlat volt. Péntekenként és Nagyböjtben keresztutat imádkoztak.

A kápolna bejárata napjainkban.

Szűz Mária tisztelete nagyon fontos volt a pazmaniták számára. Nem csak az oltárkép emlékeztette őket a Magyarok Nagyasszonyára, hanem egyes források szerint a pazmanita-kék reverenda is a Szűzanya tiszteletét volt hivatott képviselni. Októberben minden nap rózsafüzért imádkoztak és litániát énekeltek, májusban a Lorettoi litániát imádkozták. Szombatonként vacsora előtt is Szűz Mária vesperását vagy a rózsafüzért imádkozták. A kápolna előtti előcsarnok falán Mária szobra előtt térden állva imádkoztak egy-két Üdvözlégy Máriát lefekvés előtt. Ferenc atya magával hozta a Szűzanya iránti tiszteletet és szeretetet, hiszen naplójában is sokszor fordul hozzá, ír le röpimát, fohászt, könyörgést a háborús és zaklatott időkben.

A kápolna előcsarnokában most is van egy Szűz Mária szobor. Igaz, ez már nem az, ami Ferenc atya idejében ott volt.

Drexler Antal

Drexler Antal spirituális rendkívüli embernek számított, és mint spirituális meghatározó személy volt Ferenc atya életében. Ezért érdemes megismerni azt az embert, aki a legnagyobb hatással volt Ferenc atya lelki életére. S erre nincs alkalmasabb személy, mint egy volt pazmanita visszaemlékezése.

“Napirendje pontos volt. Minden nap reggeli után szivarra gyújtott és álló íróasztalánál előkészítette, szóról szóra leírta az esti puncta meditationist.
Ezeket mindig latinul adta. Formailag, tartalmukban, stílusban elsőrangúak voltak, de nekünk kissé nehezek. Vasárnap délelőtt konferenciabeszédet olvasott föl, rendesen 45 perceset. Latinul, gyönyörű stílusban, igen tartalmasan. Ezek is nehezek voltak. Negyedóra múlva elfáradtunk. Misézésben, funkciókban maga volt az áhítat, összeszedettség, minden mesterkéltség nélkül. A jó és jámbor pap példájának tartottuk. Kirándulásoknál víg és kedves volt. Semmiben sem túlzott. Ezt a példaszerűséget soha sem rontotta el. A növendékek nagy többsége a spirituálishoz járt gyónni.“

“Drexler minden szombaton délután 5-től gyóntatott a szobájában, ezen kívül minden este, az esti ima előtt rendelkezésre állott. Jó gyóntató volt. Röviden, határozottan és világosan beszélt. Nem volt skrupulózus. Minden növendéknek havonkint lelki kollokviumra kellett mennie a spirituálishoz. Hogy itt milyen volt, nem tudom megítélni, mert lelki dolgainkról nem beszéltünk egymás között.“

“Magyarságából, hazai hűségéből lelkiismereti kérdést csinált. A Pazzban tanult, és szinte egész életét mint pazzi spirituális élte. Kiegyensúlyozott lelkű ember volt, akinek alapkaraktere valóságos Johannes-Natur volt, de bámulatosan egyesítette ezt a férfias keménységgel. Megjelenésében dekoratív, mindig tiszta, finom modorú. Kiejtése kissé tótos volt. A növendékek őszinte szeretetét, nagyrabecsülését és ragaszkodását bírta. Egyetlen sem volt, aki nem szerette volna.”

“Meg is érdemelte. Ő volt mindenkinek minden tekintetben az igazán jóakarója és atyja. Bármi bajunk volt, hozzá fordultunk és mindig megértést találtunk. Diszkrét volt. Mint spirituális nem elegyedett nagyon közénk, de mindig atyai volt és tekintélyt tartott. Kicsinységekért nem lépett föl. Jól tudott bánni velünk. Példa arra, hogy milyen volt ő: másnak cellájába nem volt szabad bemenni. Egyszer benyitott egyikünkhöz, ahol épp egyik társunk tárgyalt. Megállott az ajtó előtt, behunyta a szemét és komolyan szólt:
– Nem nézem meg ki van itt. A szabályszegő azonnal távozzon. Többé ilyen elő ne forduljon!
Ennek az eljárásnak nagy hatása volt nemcsak a két delikvensre, hanem valamennyiünkre.“

“Pozsonyban utolsó éveit nagy szegénységben élte. Hitoktatással keresett valamit. Példaszerűen viselkedett haláláig. Talpig jó pap, jellemes ember volt és szent! Emlékét minden növendéke áldja!“

Egy volt pazmanita viszaemlékezése Drexler Antalról

.

Egy ilyen ember lelki vezetése alatt érett pappá Ferenc atya. Nincsenek források, fennmaradt feljegyzések, mégis sokkal többet árul el valaki jelleméről az, hogy hogyan cselekszik, és még inkább az, hogy hogyan látják őt mások. Úgy vélem ez a szellemiség, ez a pedagógia igenis részévé vált a fiatal Ferenc atyának, ezt hozta magával, és éppen ez volt az, ami miatt nálunk olyan nagy szeretetnek és népszerűségnek örvendett. Azt pedig, hogy jelleme, hite mennyire erősödött meg, mennyire érett szilárd jellemmé, mi sem bizonyítja jobban, mint minden cselekedete az itt – Szentendrén – töltött évei alatt, és végül az, hogy életét adta értünk.
Ahogy Teleki Pál mondta: “A vezetés példa.” Ezt pedig Ferenc atya példaként és példaértékűen hagyta ránk örökül.

.

Tanulmányok

A bécsi egyetem teológia kara világhírűnek számított ebben az időben. A pazmanitákat pedig megbecsülték kitűnő képességeik miatt. Állandó helyük volt az előadásokon a katedrától jobb oldalt. Októberben kezdődtek és január végéig tartottak az előadások. A bukást nem írták be, hanem újra kellett vizsgázni. A tananyagot a négy évfolyamra a következőképpen osztották fel: (csak néhányat említve)
I. évfolyam – ószövetség, latin és zsidó szöveg, dogmatika
II. évfolyam – újszövetség, görög, szír, káld, arab nyelvek, dogmatika
III. évfolyam – erkölcstan, dogmatika a kegyelemről, szentségekről molinista alapon, egyháztörténelem
IV. évfolyam – pasztoralis egyházjog, Corpus Iuris (törvénytár)

A bécsi egyetem 1916-ban egy régi képeslapon.

Ferenc atya végzős évében a világháború miatt az egyetemet egy hónappal korábban zárták.
A 2. évtől készültek már a szigorlatokra. Négy szigorlat volt, amiből egy volt írásbeli. A szigorlat két órát tartott, és minden vizsgáztató fél órán keresztül kérdezhette a felelőt. A Pázmáneum növendékei élhettek azzal a privilégiummal, hogy szigorlatot tehettek vagy disszertációt írhattak akadémiai fokozat elnyerésére.

Az egyetem árkádsora.

A Pázmáneumban csengőszó hívta a növendékeket a tanulásra. A tanulást rövid imával kezdték. Az I. és II. éves hallgatók közös teremben, közös imával; akik külön tanultak a szobájukban, ők egyedül imádkoztak.
Ferenc atya első éves múzeumi prefektusa az akkor IV. éves Schwarz-Eggenhofer Artúr volt.

Az a Schwarz-Eggenhofer Artúr, aki Mindesznty József letartóztatása után az esztergomi érseki helynök tisztét töltötte be, s akit XXIII. János pápa 1959-ben apostoli adminisztrátorrá nevez ki, majd 11 évig vezette a magyar katolikus egyházat óriási nyomás és hihetetlen nehéz helyzetben. Ugyanakkor jellemzi őt, hogy a prímási lakosztályt nem foglalta el, a magánkápolnában Mindszenty József személyes holmija érintetlenül várta vissza a prímást.

1912-ben, pappá szentelésekor búcsú ajándékként egy fotó hátulján így búcsúzik Ferenc atyától:
„Egykori muzeum-praefektusa és mindig szerető barátja”.

A tanulási idő alatt csak kötelező tantárgyakkal foglalkozhattak, s ha előbb elkészültek, akkor más tárgyakat tanulhattak, vagy a tanuláshoz szükséges irodalmat olvashattak. Újságot olvasni vagy levelet írni nem lehetett a tanulási időben, mint ahogy járkálni sem. Nyáron lehetett a kertben is tanulni, de csak teljes hallgatás mellett. A tanulást két óra múlva rövid pihenésre megszakíthatták, pl. elmehettek a kápolnába imádságra. Ha kérdéseikkel társaikhoz fordultak, azt csendben és magyar vagy latin nyelven tehették meg.

Az első világháború idején közvetlen katonai szolgálatra nem rendelhették a növendékeket és mivel még nem voltak felszentelt papok, így tábori szolgálatra sem oszthatták be őket. Ennek ellenére amiben segíteni tudtak, azt megtették. 1913-ban önkéntes szolgálatra többen is jelentkeztek a Vöröskereszt Egyletnél betegápolásra vagy irodai munkára. A Pázmáneumban nem helyeztek el sebesülteket, és betegápolásra sem kötelezték őket. A növendékek a szabadidejük terhére azonban a kórházakban lévő magyar sebesülteket ápolták, az irgalmasrendi kórházban pedig nappali szolgálatot láttak el kettesével, felváltva. Az összes bécsi (47 db) kórházat látogatták a növendékek, de a legtöbb időt az irgalmasrendi kórházban töltötték. Az elöljárók szintén kijártak a kórházakba: gyóntattak, szentmisét tartottak, példát mutatva a növendékeknek.
Mikor kitört a himlőjárvány s az irgalmas kórházat bezárták, 3 pazmanita is odabent rekedt. (Ferenc atya nem volt köztük.)

1914. Bécs, Irgalmasrendi nővérek Kórháza, főépület

Betegség a tanév során is többször előfordult. A betegeket a szeminárium betegszobájában ápolták. Az elöljárók is panaszkodtak a kispapok gyenge szervezetére. Legtöbbször gyomorbajban, tüdőgyengeségben szenvedtek, de az influenza is sokakat megfertőzött. A gyengeség egyik oka a világháború miatti alultápláltság volt. A növendékek több kilót is fogytak, s így könnyebben megbetegedtek.
Drexler Antal megelőzésképpen himlő ellen minden növendéket beoltatott 1915. januárjában, így ezt oltást Ferenc atya is megkapta. Naplójában említi, hogy Szentendrén is hívták himlős beteghez.

.

Út a felszentelésig

Az I. és II. évesek a kisebb rendeket, a III. évesek a nagyobb rendeket vehették fel. Áldozópappá szentelésre csak a végzős növendékeket engedték. A nagyobb rendek felvételét 6-8 napos lelkigyakorlat előzte meg.
A lelkigyakorlat:
– este kezdődött Veni Sancte énekléssel, elmélkedést segítő gondolatok megadásával
– első nap 6 órakor kelés, ima, zsolozsma, elmélkedés következett
– 8 órakor szentmise, majd reggeli és ismét elmélkedés következett.
– pihenés, zsolozsma, pihenés váltották egymást délig
– délben Úrangyala, lelkiismeretvizsgálat, szentségimádás és ebéd következett
– délután szintén elmélkedések, imádságok, rózsafüzér, szentségimádás majd vacsora következett.
A 4. napon volt a szentgyónás és a szentelés és szentmise gyakorlása.
Az 5. napon fogadták a püspököt, ezen a napon volt szentáldozás, majd a 9. napon a papszentelés.
A szentelés Bécsben volt, de előfordult, hogy a magyar hercegprímás szolgáltatta ki, vagy otthon a püspökök. A Pázmáneum kápolnájában vagy a Stephansdomban volt a szentelési mise.
A felszentelt pap celláját fenyőágakkal és virágokkal díszítették római mintára.
Minden papnövendéket valamelyik egyházmegye vagy szerzetesrend címére szentelték fel.

1915. június 21. szentelték pappá Kucsera Ferencet, a Pázmáneum kápolnájában. A szentelést Fetser Antal győri püspök végezte.

Kucsera Ferenc atya pazmanitaként a bécsi Pázmáneumban, kispaptársaival.

Pár hónappal korábban – 1914. november 28. – Drexler Antal vizsgálati jegyzőkönyve, mely a felszentelésre jelöltek tulajdonságait sorolta fel, tartalmazza, hogy Ferenc atyának még nincs meg az egyházi törvények szerint a papszenteléshez szükséges un. kánoni életkora. Ezt hazai apostoli engedéllyel, 15 hónappal korábban megkapta. Vagyis több, mint egy évvel fiatalabb, mikor pappá szentelik. Ez is azt mutatja, hogy elöljárói minden szempontból alkalmasnak tartották őt a papi hivatásra.
Pappá szentelésének napja június 21-ére esett. Pontosan 4 év és 4 nap múlva halt vértanúhalált Szentendrén.

.

Diákélet

Azt gondolhatnánk, hogy a szigorú napirend, a sok kötelezettség, az egyetemi tanulmányok, az irányított szabadidő mellett már nem is igen maradt másra idő. Pedig pont ellenkezőleg. Rengeteg mindennel foglalkozhattak a növendékek, és igazi kis közösségként élhették mindennapjaikat.

A pazz-oknak indulójuk is volt. Az induló szerzőjének Prohászka Ottokárt gondolják. Erre abból következtettek, hogy megjelent egy írása a pazmanitákról, ahol arról ír, hogy régen fokossal járták a külvárost és nyulakra vadásztak.

(Az induló valószínűleg gróf Gvadányi József 1790-ben írt verses elbeszélésének egy részlete alapján készült. A főhős az ősi erkölcsökhöz ragaszkodó, szűk látókörű, a világtól kissé elmaradt, de egészséges észjárású és romlatlan falusi magyar intelligens ember képviselője, aki a fővárosi élet modern viszonyai közé jutva, szembeszáll az ő világnézetével ellenkező viszonyokkal.)

A Pazz-ok indulója így szólt:
Hej, de jó volt hajdanában
A fokosnak fénykorában
Víg volt életünk!
Míg a könyvek nem valának
Napjaink vígan folynak
Régi szép idők!

Hej, azóta más az élet,
Az itze is decivé lett,
Három decivé,
Óh, dicső kor jöjj el újra,
Hogy nótáját vígan fújja
Minden Pazz-lakó.

Mivel egy-egy évfolyamon 6-12 fő tanult csak, így valószínűleg mindenki ismert mindenkit. Sokan érkeztek pl. az esztergomi egyházmegyéből, vagy ugyanabból az iskolából is, alsóbb-felsőbb évfolyamokból ismerték egymást. A Pázmáneum törvényei előírták számukra, hogy kölcsönös testvéri szeretetben éljenek, jóakarattal viseltessenek egymás iránt. Ez bizonyára nem okozott nehézséget Ferenc atyának, aki két másik esztergomi osztálytársával érkezett az intézetbe, s mindhárman felszentelt papokként távoztak 1915-ben.

A közösségre más szabályok is vonatkoztak. Pl. nem lehetett csúfnévvel illetni a másikat, vagy nemzetiségi hovatartozása miatt neheztelni rá.
“Az Úr hívásához méltóan viselkedjenek, és a Szentírás szavaival egymás terhét viseljék, mert arról ismerik meg a keresztényeket, ha szeretettel vannak egymás iránt.”
A szabályok és a szigor mellett az elöljárók a vidám és barátságos hangulatot szorgalmazták, ahol a növendékek egymással udvariasan társalognak, a kijelölt helyen dohányozhatnak. A kártyajáték, a pénzben való játék azonban tiltva volt, valamint a hangos hahotázó nevetés, és a kisebb csoportok kialakulása is.

Vidám percek a Pázmáneum pipázó teremében.

A szeminaristák különböző feladatokat láttak el, különféle tisztségeket töltöttek be. A papnevelésre való képzésben fontos szerepet kapott a szertartások tanulása, minden liturgiával kapcsolatos tennivaló elsajátítása, valamint a liturgikus énekekkel való ismerkedés. Ebben az asszisztens prefektus volt legfőbb segítségükre.
A másik fontos képzés az elméleti és gyakorlati szónoklat terén folyt. Ide tartozott az ebédlőben tartandó prédikáció is. (lásd később)
Néhány tisztség amit a növendékek betöltöttek:
– asszisztens prefektus: egész évre választották, ő szervezte meg az asszisztenciát, ebédlőben előimádkozott, az ebédlői ülésrendet állította össze, sétakorpuszokat jelölt ki, közvetítette az elöljárók felé a növendékek kívánságait
– múzeumi prefektus: egész évre nevezték ki, az új növendékeket ő irányította, a tanulás alatt rendet tartott, a kápolnában, ebédlőben állandó helye volt. Írásban kellett információt adnia az első és másodévesekről, évente többször is. Ferenc atya első éves korában Schwarz-Eggenhofer Artúr látta el a feladatot.
– hetes: a hetesi teendőket havi váltásban látták el, feladata a fegyelem és a rend megtartása sétán, egyetemen, otthon
– sekrestyés prefektus: volt fősekrestyés és 2 negyedéves segéd. Minden kápolnával kapcsolatos feladat, díszítés, tisztítás az ő feladatuk volt
– ének prefektus (ő harmóniumozott), betegápoló prefektus (kettő is volt) könyvtáros, tabellárius, aki egyben a pipázó elnöke is, orvosszoba felügyelő, postás

Az szeminárium létszámát tekintve majdnem mindenkire jutott heti, havonkénti feladatvállalás.

.

A csoportok kialakulása ellen úgy is igyekeztek tenni, hogy az ebédelés során is ügyeltek az ültetésre. A tanév első és utolsó hónapjaiban a kurzusok/évfolyamok egy helyen ültek. A többi hónapban változtatták az ülőhelyeket. Az asszisztens, aki az ülésrendet állította össze, a múzeum prefektus (a növendékek tanulmányainak felügyelője) és a tabellárius (beérkezett leveleket továbbítja a címzetteknek) helye volt csak állandó.
Az ebédlőben négy 60 személyes masszív asztalon és a hozzájuk tartozó székeken, porcelán tányérokból étkeztek. Az ételt inasok szolgálták fel. A húst és tésztát külön tányérokon hozták. A fából készült szószékről hallgatták a prédikációkat. Minden évben, minden növendéknek 15 perces prédikációt kellett tartania az ebéd előtt a többi növendéknek és elöljárónak. Ezt előzőleg írásban kellett elkészíteniük.

A háború ínsége a Pázmáneumot is elérte, de addig meghatározott menü szerint látták el a kispapokat.

Az első világháború előtti évben még bevásároltak az egész évre, ezért nem kellett hazaküldeni a növendékeket. Azonban 1915. február után naponta csak egyszer került sült hús az asztalra. Tésztaféleség, főzelék, tej volt elégendő. A tojás nagyon drága volt, és mikor a kenyér utalvány bevezetésre került, az intézet maga sütötte inkább a kenyerét; Drexler Antal pedig hazulról nagy mennyiségben szállított tojást, téli eltevésre is.
(A későbbi években a háború ideje alatt a növendékek is ínséges időket éltek át, sokszor éheztek, 5-10 kg-ot is fogytak, és sokat betegeskedtek.)

.

Önképzőkörök

• könyvtár
• Magyar Egyházirodalmi Iskola: célja a tagok önképzése a szónoklat és irodalom terén, szónoklatok tartása, szavalás, írásbeli dolgozatok készítése. Évente egy-egy témát választottak ki. Pl. adventet dogmatikai, liturgikus, biblikus és irodalomi szempontból közelítve meg
• Szociális kör: a jelenkor magyar társadalmi problémáival foglalkozott. A pipázóban külön könyvtáruk volt, mivel dolgozatok írásával, megvitatásával, könyvtár használattal kívánták ezeket a témákat megbeszélni. A háború alatt a sebesültekkel foglalkoztak, olvasnivalót, katolikus szellemű imakönyveket osztottak nekik
• Pirkadat: a közösség jó hangulatát igyekezett fentartani Horacius “ridendo dicere verum” mondása jegyében. (nevetve, tréfálkozva mondani meg az igazat – szerk.)
  Jelszavuk: Mens sana in corpore sano (latin közmondás: Ép testben ép lélek.)
  Lapot is adtak ki Pirkadat címmel. Farsangi mulatságot, előadásokat, ünnepélyeket szerveztek.
  Elnöke csak IV. éves lehetett.
  1913 után a Pirkadat kizárólag az intézeti életből merítette a témáit.
  
  Egy pirkadat szervezte népünnepély
  Az ünnepség három ágyúdörgéssel kezdődött, ami azt jelentette, hogy a régi cilindereket megtöltötték vízzel, majd a második emeletről ledobálták.
  Volt zsákban futás, lepény és virsli evés, sakkverseny. A kugliversenyt a mindenkori rektor nyitotta meg az első dobással.
  Nem csak az első helyezést, hanem a legutolsót is díjazták. Az elsők a sörért, az utolsók a vigaszdíjért küzdöttek, ami a cipőpasztás doboz volt.
  Sört mindenki kapott.

.

Abban szinte biztosak lehetünk, hogy Ferenc atya is tagja volt valamelyik önképző körnek, vagy akár többnek is. Esztergomi évei alatt tevékenyen részt vett a Czuczor-kör munkájában, leginkább a Magyar Egyházirodalmi Iskola hasonlított a korábbi Czuczor-kör munkájához, de eddig megismert vidám természetéből kiindulva elképzelhető, hogy a Pirkadat vidám, színházi előadásokat is szervező köre is vonzotta. Igazán nagy szerencse lenne, ha sikerülne rátalálni, hogy vajon melyik kör mellett tette le a voksát.

Összegzés

“A magyar főpapok, szerzetesrendi elöljárók a legkiválóbb növendékeiket küldték Bécsbe, hogy hasznos tagjává váljanak a magyar Egyháznak.”

“…minden növendéknek törekednie kellett arra, hogy képességeit felhasználva imával, szorgalommal megszerezze az életszentség, a tudomány és erények olyan mélységét, mellyel Isten szolgálatára lehet papi hivatása során.”

“Az Úr hívásához méltóan viselkedjenek, és a Szentírás szavaival egymás terhét viseljék, mert arról ismerik meg a keresztényeket, ha szeretettel vannak egymás iránt.”

Azt hiszem, azzal, hogy ezt a szemináriumot jobban megismertük, sokkal közelebb kerülünk ahhoz, hogy Ferenc atyát is megértsük, jobban megismerjük. Nem csupán megértjük, hanem másképp értelmezzük, magyarázhatjuk cselekedeteit, tetteit, gondolkodását. Valóban hasznos tagja kívánt lenni a magyar Egyháznak, valóban felhasználta és kamatoztatta az Istentől kapott talentumait. Nem ásta mélyre, mikor a nagy, fényes, modern világváros, Bécs után, egy “poros kisvárosba” került. Igyekezett, hogy szolgálatára legyen a szentendreieknek, méltón viselkedett papi hivatásához, és valóban ízig-vérig pazmanita volt, aki ugyanazt meg akarta valósítani Szentendrén, ami papnövendékként átitatta egész lényét, lelkületét, hitét. Modern volt, tanított, újságot szerkesztett, s a hitnek, erénynek, hazaszeretetnek olyan magasságát érte el, hogy képes volt életét áldozni mindazért, amiben hitt, amire az életét szentelte.
Egy nagyon kemény, háborús, Isten-ellenes világban kellett fiatal papként példát adni a hitről, megállnia a katolikus egyházközösség előtt, bátran szembenézni és szembeszállni a hitet lerombolni akarókkal.

Megmutatta, hogyan kell dolgozni a lelkekért! Örök hála legyen érte, és ne felejtsük imáinkba foglalni nevét.

“Beleszuggeráltuk egymásba a szent vágyat, hogy ha hazakerülünk, megmutatjuk, hogyan kell dolgozni a lelkekért!“

.

Néhány fotó a régről és a mai korból:

A Pázmáneum épülete napjainkban.

.

.

A bécsi egyetem árkádsora régen és ma.

.

.

A Pázmáneum kápolnája.

.

Írta és szerkesztette: S. Cs. R.

.