Köszöntünk!

Kedves Látogatók!
Az oldal karbantartása alatt a képaláírás néhány helyen elcsúszott. Elnézést kérnünk a kellemetlenségért. Hamarosan ismét kifogástalanul jelenlik meg az oldal. Addig türelmüket kérjük! Köszönjük.

.

“Sancte Damascene, ora pro nobis!”

“Damaszkuszi Szent János könyörögj érettünk” – írta naplójában többször is Ferenc atya. Ezzel a könyörgéssel köszöntünk mindenkit, aki erre az oldalra ellátogat, hogy megismerje Dr. Kucsera Ferencet, vértanúhalált halt szentendrei káplánunkat.

Az oldal dr. Kucsera Ferenc szentendrei káplán vértanúhalálának 100. évfordulójára készült.

Itt egy helyen olvashatsz az életéről, és megrendítő haláláról, halálának körülményeiről. Megtalálod az elmúlt 100 év legfontosabb

megemlékezéseinek leírását, az emlékhelyeit, amikkel Szentendrén és szülővárosában Léván találkozhatsz.

Összegyűjtöttük a fellelhető fotókat, dokumentumokat és mindent, ami Ferenc atyával kapcsolatos. A honlapra azok az információk kerültek fel, amiket a még élő rokonok, szentendrei családok és mások megosztottak velünk. Reméljük, hogy ennek a honlapnak az elindításával sikerül megtalálnunk olyanokat is, akik bővíteni tudják az eddigi ismeretanyagot, segíteni tudnak abban, hogy az apró részleteket is a legpontosabban a helyükre illesszük.

Ez az oldal azért jött létre, hogy minél többen megismerjétek ezt a vidám, 27 éves káplánt, aki életét áldozta mások megmentéséért, és aki vértanúhalált halt 1919. június 25-én Szentendrén. Ártatlanul kivégezték. Halálával mások életét mentette meg.

Ti, akik most ezen az oldalon jártok, kérjük, imádkozzatok érte és azért, hogy boldoggá avatása elindulhasson.

Istenünk, kérünk, add, hogy Damaszkuszi Szent János áldozópapod könyörgése segítsen minket, és az igaz hit, melyet ő oly buzgón tanított, legyen mindenkor világosságunk és erősségünk!

Kucsera Ferenc atya – a mi példaképünk

Száz év telt el azóta, hogy Ferenc atya életét ártatlanul elvették. Kivégezték a vöröterror 133 napja alatt. 27 éves volt.
Emléke ma is itt él közöttünk, és bátran állíthatjuk példaképként fiataljaink elé. Mindenki elé.

Ferenc atya nem volt hős.  Nem volt hős a szó legnemesebb értelmében véve.
Kit nevezünk hősnek: hős az, aki egy átlagos személynél lényegesen kiválóbb jellem, vagy rendkívüli tulajdonságai vannak és ezek az adottságok képessé teszik arra, hogy különleges tetteket tudjon véghezvinni, hősies cselekedeteket, amitől híressé válik. Ezek a képességek lehetnek testi, értelmi képességek egyaránt.
Nos, egy hőst ilyennek képzelünk. Aki mindig nyer. Aki nem vesztes.

Kucsera Ferenc atya vesztett, kivégezték. Nem ő nyert!
Nem az igazság nyert, nem a jó győzedelmeskedett!
Ezek a száraz tények. De ennyi lenne csupán?

Hát, akkor miért példakép ő?

Pontosan az által, amennyire hétköznapi és emberi volt, és azáltal, ahová Istenhite emelte.
Hiszen olyan volt, mint bárki közülünk…
Ferenc atya nem volt több egy átlagos személynél. Nem voltak rendkívüli tulajdonságai, hacsak az nem, hogy remekül értett a gyerekek nyelvén, s hogy nagyon jó humorral volt megáldva. A fizikai képességei sem voltak kiemelkedőek. Sőt, kifejezetten gyenge, sovány, beteges ember volt. Bizonyítványaiból tudjuk, hogy tornából még fel is volt mentve. Nem tett hősies cselekedeteket, és nem ezekért lett népszerű vagy “híres” a korban, amelyben élt.

Nem hőssé vált, hanem példaképpé. Mindannyiunk példaképévé. Ma is.

100 év múltán is tanít, és utat mutat nekünk. Nem hősiességből, hanem Istenhitből.
Egy olyan emberről beszélünk, aki már elemista korában elhivatottságot érzett a papi pálya iránt. Már akkor megszületett benne az elhatározás, hogy Istennek szenteli az életét. Kis korától ezen az úton indult el. Nem a gimnázium évei alatt hozta meg ezt a döntést, hanem már ezen évek alatt is erre a szolgálatra készült lélekben. Egészen sok éven át, míg végre pappá szentelték, s papként mindössze 4 évnyi szolgálat adatott meg neki.
Ez alatt a 4 év alatt megalkuvást nem tűrve azt tette, amit hite, Isten-szolgálata diktált. Nem hátrált meg, nem futamodott meg, pedig megtehette volna.

Azon az éjszakán, mikor elvitték, nem akart hős lenni. Mikor rátörtek a paplakban félt, ugyanúgy félt, mint ahogy te vagy én félnénk. Magyarázkodik, ő már megbeszélte az újságot… ha azért jöttek. De nem azért jöttek. Ő maga sem tudja miért jöttek. El akarják vinni. Ideges, annyira össze van zavarodva, hogy kapkodva, rossz sorrendben veszi a ruháit.
Mit érezhetett? Félelmet, rettegést, remegést, kétségbeesést…bizonyára rátörtek ezek az emberi érzések, hiszen ő is csak egy 27 éves fiatalember volt egy rettenetes és rettegésben tartó korban.
Kezdetben válaszol, nem mond konkrétumot… s a félelem, rettegés felett kezdi világosan látni, hogy itt most többről van szó, mint a már szinte “szokásossá” váló házkutatásokról.

Vallatják. Bántalmazzák. Fájdalmat érez és fél. Megkísértik. “Csak mondja el mit tud, s nem lesz bántódása. Nem szégyelli, hogy pap létére hazudik?”

Nem kellenek kordokumentumok ahhoz, hogy mindezeket tudjuk, hiszen mi is emberek vagyunk, így működünk.
Aztán a Weresmarthy-villába vezették. Volt egy útja Ferenc atyának. Az utolsó. Nem, nem a Plébániától a Weresmarthy-villáig. A gyarló, félve-remegő embertől Istenig.
Ellentmondásosak a visszaemlékezések és feljegyzések, hogy vajon mennyire és hányszor bántalmazták. Ismerve az akkori szokásokat, nehéz elképzelnünk, hogy szép szóval kérték, hogy valljon. Bizonyára tettlegesen is bántalmazták, és bár exhumálási jegyzőkönyvet ez idáig nem sikerült felkutatnunk, mégis hiszünk az akkori szentendreiek visszaemlékezéseinek, miszerint több csontja törött, és támogatva kísérték a Duna partra.
De nem vallott. Nem beszélt. Minden ütés fájdalmában meg kellett hoznia a döntését, újból és újból; és éreznie a súlyát, fájdalmát is annak, hogy papként felelősséggel tartozik az ő nyájáért, az ő híveiért. Nem hagyhatja őket cserben – szavai halálos ítéletek lennének.

Akkor, azon az éjszakán ember-ember ellen csapott össze. Ott, akkor azon az éjszakán emberek buktak el a bűn súlya alatt, de egy emberben Isten legyőzhetetlensége megdicsőült.

Ő volt Kucsera Ferenc!

Ő volt, aki hite által abban az Isteni kegyelemben részesült, hogy győzni tudott ennyi bűn felett, aki meg tudta vetni a lábát hite erejéből, aki képes volt bátran szembenézni mindazzal, ami rá várt; és aki nem sokkal később már Teremtőjénél lehetett.
Kucsera Ferenc tettei nem önmagát dicsőítik, nem saját adottságai, képességei tették őt naggyá, hanem hite és Isten kegyelme által vált legyőzhetetlenné a bűnnel szemben.
Ezért nem könyörgött életéért, ezért nem rimánkodott. Pappá szentelésekor életét Istennek ajánlotta, és ezt megtette ismét, ott azon az éjjelen, a Weresmarthy-villában is. Nem volt hatalmuk felette, s bár földi életét kiolthatták, lelke felett nem volt már hatalmuk, hiszen az már Teremtőjéhez készült, haza.

Ez mutat nekünk példát ma is. Ez a hit, ez a bizalom és az az Isteni kegyelem, amely képessé tesz arra, minket, embereket, hogy felülemelkedjünk emberi gyarlóságunkon. Ami példát mutat, hogy életünket Isten tenyerébe helyezzük, s merjük a keskeny utat járni.

Kucsera Ferenc rövid életében ne csak halálát és kivégzését lássuk meg, ne csupán egy 1919-es áldozatot keressünk. Lássuk meg benne Isten végtelen szeretetét és azt, hogy sosem hagyja el övéit, s még a legreménytelenebb helyzetekből is oly magasra képes emelni szeretete, mint ahogy ezt Ferenc atyával tette, aki valóban Őbenne, Őérte élt és dolgozott rövid életében.

Ez az, amiért 100 év múlva is itt vagyunk, és amiért emléke nem homályosult el egy évszázadon át.

2019-ben, mikor halálának 100. évfordulójára emlékezünk, jusson eszünkbe, hogy hány keresztény életét ontják ki most is, és mutassunk példát fiataljainknak Kucsera Ferenc életén keresztül, hogy ebben az életben az egyetlen járható út az, amelyik Istenhez vezet.

A mi felelősségünk, hogy ezt átadjuk! És ez az, amire nagy szüksége lesz a felnövekvő generációnak!